Néhány praktika azoknak, akik indigó gyereket nevelnek. Talán kicsit segítek a szülőknek, a gyerekeknek és ezáltal a pedagógusoknak is azzal, hogy e csodálatos gyerekek megfelelő nevelésével a napjaink is csodálatosak legyenek.

Mi történik, ha a gyerek hazajön az iskolából egy intővel, mert dühkitörése volt és megvert egy gyereket, akit amúgy a tanárok szeretnek, de őt mégis bántotta, de nem hittek neki, és ő "vitte el a balhét"?

A szülő döbbenten és értetlenül áll a helyzet előtt. Nem tudja igazából mit tegyen. Mivel elfogult gyermekével kapcsolatban először megpróbálja másban keresni a hibát. A pedagógusban és a másik gyerekben. Helytelenül. 
Amennyiben tudatában vagyunk annak, hogy indigó gyermeket nevelünk, azt is tudjuk, hogy nagyon erős az igazság érzete, erősebb, mint bárkinek a környezetében. Miért is emelem ezt ki? Azért, mert az általunk nem megbántásnak ítélt mások által ellenük elkövetett cselekedet, magatartás vagy szóbántalom, őket nagyon is mélyen érinti. Az indigó gyerekek mindig a jót keresik, és bármilyen hihetetlen is megpróbálják a konfliktusokat kerülni, és a jó utat választani. Ez velük született tulajdonságuk! Igen ám, és itt jön az igen ám, viszont fizikai létüket nekik is tapasztalniuk kell, a megpróbáltatásokat nekik is viselniük kell és gyermeki, netalán kamaszkori jellemeik (a hormonok hatása) viszont mélyen befolyásolják őket.

Mit tehetünk?

Nagyon fontos a szülői és a családi háttér. Ha a szülőtől nem kapja meg azokat az útmutatásokat, amivel a problémamegoldó képességüket fejleszthetik, saját kis fejük után mennek, engedve fizikai tulajdonságaiknak, a dühnek, a hirtelen indulatoknak és az erőszaknak. Meg kell értetni, és fel kell ismertetni velük, hogy mi a helyes bizonyos helyzetekben, még akkor is, ha az nehezükre esik. Ez nagyon mély kapcsolatot, őszinteséget kíván a szülő-gyermek kapcsolatban, és nem utolsó sorban megkívánja a szülőtől, hogy egyenrangú társként kezelje gyermekét, ne pedig egy "alattvalóként", akinek kötelessége engedelmeskedni.
Nagyon nehéz ma a dolgunk kedves szülőtársaim, tisztában vagyok vele, de higgyétek el, hogy a türelem, a megértés, a mély, mindig átölelő szeretet meghozza gyümölcsét. Bármilyen helyzetbe kerül is gyermekünk éreznie kell azt, hogy van mögötte valaki, akitől segítséget, megértést, szeretet kap, és ez nem más, mint maga a szülő. Ha ez így működne minden szülő-gyermek kapcsolatban, akkor gyermekeink nem félnének elmondani, mi történt velük aznap, milyen hibákat követtek el, és milyen következményeket kell ezekért elviselniük.
És még valami: nagyon fontos, hogy legyen időnk gyermekeinkre! Tudom, a mai rohanó világban minden percünk be van osztva, főleg az édesanyákra gondolok, akik munka, háztartás, családi háznál a kert mellett még be kell, hogy iktassák a mindennapjaikba, hogy gyermeküket figyelmesen végighallgassák. És ezt nem akkor kell elkezdeni, amikor baj  van, napi rutinná kell váljon. Ha csak akkor ülünk le a gyerekkel beszélgetni, amikor szorult helyzetbe kerülnek, és a végén még jól meg is dorgáljuk őket, akkor kiválthatunk belőlük egy állandóvá válható reakciót, hiszen azt az információt szűrik le az egészből, hogy anya vagy apa csak akkor figyel rám, ha rossz vagyok. Ez pedig lehet később magatartásbeli problémák kialakulásának oka, hiszen mit tesz ilyenkor a gyerek? Úgy fog viselkedni, hogy rá mindig figyeljenek.
Nagyon fontos hogy dícsérjük a gyermeket. Bármilyen kicsi dolgot tesz is, vagy az éppen nem kívánna különösebb dícséretet, akkor is dícsérjük. Nagyon fontos az indigó gyerekeknek az elismerés, de azt gondolom ez minden gyermekre igaz. A dícsérettel növeljük az önbizalmukat, a kudarcaik megélésében pedig hozzájárulunk ahhoz, hogy gyors megoldással túllépjenek azon.

Mi újság a pedagógussal?

Mélyen elítélem a viselkedését, de gondolom nem egyedüli szülő vagyok, aki találkozik ilyen helyzettel. Azzal, hogy bizonyos gyerekek bármit tehetnek büntetlenül, mások pedig a legkisebb vagy meg nem történt hibáikért is keményen lakolnak. Sajnos nem vagyunk gyermekeink mellett a nap minden percében, ezért igazából mi sem látjuk mi is történt valójában. a szomorú pedig, hogy mi, szülők, nem tehetünk ez ellen semmit. De egy fontos, a gyermeknek nem szabad véleményünket tudni, hogy mi hogyan ítéljük meg a pedagógus viselkedését, nekünk az a feladatunk, hogy a tekintélyét a gyermek szemében továbbra is megtartsuk.

Mit tennék én?

Mindenképpen megkeresném a pedagógust, és a gyermekem valamint a bántott gyermek jelenlétében tisztáznám a helyzetet. Valószínűnek tartom, hogy tisztázódna a helyzet, és a pedagógus is rájönne, hogy gyermekem mögött van háttér, nem büntetheti, vagy szégyenítheti meg többet következmény nélkül. Gyermekemmel pedig leülnék beszélgetni és rávezetném arra, hogy a düh nem jó tanácsadó, az erőszak pedig nem vezet eredményre semmilyen helyzetben. Beszélgetésünk célja lenne, hogy rájöjjön, mennyire szeretem és bármi történik vele, azt közösen megoldjuk.